Felsőoktatás: újratervezés

Azt gondolom itt az ideje erősen vitatható kérdésekről beszélni (na jó, írni).

A felsőoktatás szereplői között rendszeresen előkerül a regionalitás,a regionális beiskolázás elősegítésének kérdése. Ennek oka az, hogy a vidéki felsőoktatási intézmények úgy érzik, ez segítené őket több hallgatóhoz jutni.

A felsőoktatás szereplői között rendszeres téma a nem állami intézmények részesülése a felsőoktatási piacból, mivel a vidéki főiskolák úgy gondolták, hogy a magán intézmények viszik el előlük a hallgatókat.

Tudni kell, hogy a 2007-ben bevezetett felvételi rendszer szerint a a legjobb hallgatók az általuk megjelölt helyre kerülnek be, nem volt leosztott intézményi államilag támogatott férőhely. Az intézmények által felvehető hallgatók számát kizárólag  a kapacitásuk és az általuk megállapított minőségi küszöb határozta meg.

Nézzük a tényeket az államilag támogatott körben a 2006. és a 2012. évi általános felvételi eljárást, kizárólag az alapképzés, osztatlan képzés és felsőfokú szakképzést figyelembe véve.

Mint látható, a budapesti állami intézmények tarolták a "piacot", 10 százalékponttal növelve részesedésüket (amennyiben a finanszírozási formától eltekintünk, hasonló növekedést tapasztalunk).

Ennek több oka van. Az egyik minden bizonnyal az, hogy maga a társadalom Budapest-központú. A jelentkezők, a szülők úgy gondolják, hogy Budapesten tanulva nagyobb az esély az elhelyezkedésre, az érvényesülésre.

Mindeközben az állami oldal nem akarta illetve nem tudta megakadályozni a budapesti intézmények létszámnövekedését. A kapacitás-akkreditáció folyamatában több módszert is bevetettünk, de nem sikerült gátat szabni a növekedésnek. Az állam, mint fenntartó, pedig nem korlátozta az intézményeket (pedig szerintem lett volna és ma is lenn rá joga).

A kérdés természetesen az, hogy az állami intézményi körben, az államnak kell-e korlátoznia az egyes képzőhelyeket.

Néhány (akár egymásnak is ellentmondó) szempont:

• Amennyiben szinte korlátlanul lehet növelni egyes képzőhelyek hallgatói létszámát, akkor más képzőhelyeken nem lesz hallgató.
• Miért ne dönthetnének a jelentkezők arról, hogy hol akarnak tanulni, ahol nem akarnak tanulni, azt a képzőhelyet szüntessük meg.
• Az államnak feladata, hogy működtesse a felsőoktatási képzést adott településeken, mivel ezeknek a képzőhelyeknek nem csak az oktatás a feladata, hanem más társadalompolitikai feladatot is ellátnak.
• Amennyiben a jelentkezők nagyon alacsony pontszámmal bejuthatnak a különböző képzési helyekre, akkor az a jelentkezők jelentkezését képzőhely-fenntartási szempontból nehéz befolyásolni.

Van még jó néhány szempont, gondolat, amit figyelembe lehet venni.

Saját vélemény

Véleményem szerint az államnak, mint fenntartónak korlátoznia kell az intézményekbe felvehető létszámot, biztosítania kell saját intézmény-rendszerében az egészséges eloszlást. Erre adminisztratív eszköze van, fenntartóként szabályozhatja a saját intézményeibe felvehető létszámot.

A nagy kérdés természetesen az, hogy miként és hogyan. Erről egy következő írásban...

Az alcímben alkalmazott "Bologna Hungaricum" kifejezés nem saját találmány. Elsőként Antal Jánostól, az Általános Vállalkozási Főiskola főigazgatójától hallottam, de nagyon igaznak tartom.

Igen, elrontottuk a többciklusú képzési szerkezet bevezetését. Ebben szerintem már mindenki egyetért. (Arra azért szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Bologna-folyamat jelentősen több mint a többciklusú képzési szerkezet bevezetése!) 2003-2005 között elég nagy tempó volt diktálva, főleg politikai okokból, igaz előtte pedig ellustálkodta a felsőoktatás a dolgot. Mivel a bevezetési folyamat az alapképzésekre koncentrált és nem foglalkozott érdemben a ráépülő mesterképzésekre, mindenki mindenhova megpróbálta belerakni minden ismeretet. Oktatáspolitikai irányból az elsődleges elvárás a szakok számának csökkentése volt, ennek eredménye a rengeteg szakirány és specializáció.

Teljesen természetes, hogy a tudományos továbbképzést (is) célzó képzések megfelelő tudományos alapozást igényelnek. Az is igaz, hogy nem feltétlenül van szükség nagy létszámban ilyen képzésen tanuló hallgatókra.

Teljesen természetes, hogy a közvetlenül a munkaerőpiac számára képző szakok esetében sokkal nagyobb az igény az alkalmazható, gyakorlati jellegű tudásra.

A közös alapozás mindkettőt tönkre teszi (tette). Miként lehet kimászni a helyzetből? Radikális, de nem előzmény nélküli döntésekkel.

Javaslat

Válasszuk szét határozottan

a) az akadémiai jellegű,

b) az alkalmazott jellegű

c) a művészeti jellegű

d) a hitéleti

képzéseket. Az akadémiai jellegű képzések célja elsősorban a tudományos továbbképzés, illetve az elméleti jellegű ismeretket átadása. Az alkalmazott jellegű képzések esetében a cél a munkaerőpiacon alkalmazható szakmai ismeretek átadása. A művészeti jellegű és a hitéleti képzések célja egyértelmű.

Az akadémiai jellegű képzések elsősorban osztatlan képzések (tehát érettségit követően mester-fokozatig lehet eljutni). Természetesen nem feltétlenül van egy képzési területen akadémiai jellegű képzés. Az agrár, a műszaki, az egészségügyi területen nagyon is el tudom képzelni ezek hiányát. Megfontolandó például a biológus, a vegyész, a fizikus, a matematikus képzés, a néprajz, az ókori nyelvek és kultúrák vagy például az alkalmazott közgazdaságtan, gazdaságelemzés szakok ide sorolása. Az osztatlan képzésként megszervezett akadémiai jellegű képzések esetében megfontolandónak tartom az átlépés lehetőségének előzetes meghatározását, feltételinek kidolgozását. Biztos, hogy nem minden felvett hallgató lesz alkalmas ezekre a képzésekre. Ugyancsak meghatározandó az alapképzés utáni akadémiai jellegű továbbtanulás lehetőségének és feltételeinek meghatározása. Nem kell egy alkalmazott jellegű alapfokozat birtokában megengedni az akadémiai jellegű továbbtanulást. Meg kell határozni a tudást és kompetenciát, aminek birtokában be lehet lépni.

Az alkalmazott jellegű képzések osztott és osztatlan képzések. Tipikus példa a mérnöki, az agár, a jogi és igazgatási, a pedagógus képzés vagy például az üzleti jellegű gazdasági képzések (pénzügy és számvitel, gazdálkodás és menedzsment stb.). Az alkalmazott jellegű alapképzések után megszervezhető a mesterképzés is. Elképzelhető a finn példa, ahol van alkalmazott jellegű mesterképzés; ami előtt néhány évet a szakmában kell eltölteni. Egyes osztatlan alkalmazott jellegű (például a mérnöki, orvosi, jogászi) képzések esetében meg kell fontolni, hogy a tényleges tudományos képzés (azaz a doktori képzés) bemeneti oldalára kell-e további szakmai ismeret, vagy az alkalmazott jellegű képzést követően automatikus a belépés lehetősége.

Következmények

Látni kell, hogy a képzések szétválasztása bizonyos képzéseket kiemel a tömeges képzés köréből. Az akadémiai jellegű képzésekre biztosan nincs szükség nagy tömegek számára. Ez nem jelenti azt, hogy az alkalmazott jellegű képzések csak tömegképzések lehetnének, itt is meg van a helye az elitképzésnek (erről bővebben egy másik bejegyzésben).

Látni kell azt is, hogy a képzések két nagy csoportjára más és más szabályok alkalmazandóak, azonban így ezek meghatározhatók, betartathatóak. Ilyen például annak kérdése, hogy kik tanítsanak a képzéseken. Az alkalmazott jellegű képzések esetében például nagyobb arányban elfogadhatók szerintem a gyakorlati szakemberek, akkor is, ha nincs tudományos fokozatuk. Szerintem elképzelhető például, hogy tanítás-módszertanból több alkalmazható ismeretet lehet megkapni egy szakmáját hosszú évtizedek óta gyakorló vezetőpedagógustól, mint attól, aki iskolát legfeljebb 1-2 éven át látott belülről, de kiváló kutató. Igaz lehet ez a gyakorló bíróra, ügyvédre, ügyészre és még sok más szakemberre. Természetesen nem a tudományosan megalapozott vagy elméleti jellegű tudás átadását kell a gyakorlati szakemberekre bízni, de megvan nekik is a nem elhanyagolható szerepük.

Látni kell azt is, hogy a felvételi és a finanszírozási rendszerben is figyelemmel kell lenni ezekre a felosztásokra.

Helyesnek tartanám, ha az akadémiai jellegű képzésekre csak és kizárólag szóbeli felvételi alkalmazásával lehetne bejutni, míg az alkalmazott jellegű képzéseknél elfogadhatónak tartanám a felvételi vizsgát is és az érettségi vizsga alapján történő bejutást is (a bemeneti oldalról és a finanszírozásról egy másik bejegyzést írok majd).

Nagyon provokatív felvetés

Elképzelhetőnek tartom, hogy van egy negyedik csoport is. Ezek esetében nem lehet egyértelműen definiálni, hogy a képzés célja akadémiai vagy alkalmazott jellegű. Az öt leteléshez nekem sincs (most) bátorságom, de lehet, hogy másnak van.

Intézményhálózat

Jelenleg 67 államilag elismert felsőoktatási intézmény működik Magyarországon.

Ebből 28 állami fenntartású, 2 kvázi állami (hivatalosan magán, de állami részvétel van a fenntartásban), 11 magán fenntartású és 26 egyházi fenntartású intézmény. A 26 egyházi fenntartású intézmény közül 20 lát el kizárólag hitéleti feladatokat. A 28 állami fenntartású intézmény közül 5 csak művészeti (vagy közvetlenül ehhez kapcsolódó) képzést-kutatást folytat.

Nem művészeti és nem hitéleti felsőoktatást tehát 25 állami vagy kvázi állami, 11 magán és 6 egyházi fenntartású intézmény lát el. A felsőoktatás átalakítása kapcsán elsődlegesen az állami intézményekkel kell foglalkozni.

Képzőhely-hálózat

Jelenleg az állami intézményrendszer 39 településen összesen 195 képzési területi képzőhelyet (minden képzési területet minden településen számolva), összesen 228 intézményenkénti képzési területi képzőhelyet működtet.

Az egyházi fenntartású intézmények nem hitéleti képzést 10 településen összesen 20 képzési területi képzőhelyet (minden képzési területet minden településen számolva), összesen 27 intézményenkénti képzési területi képzőhelyet működtetnek.

Amennyiben lényeges és meghatározó lenne, akkor a legjobb döntés az lenne, ha holnap az Országgyűlés minden állami intézményt összevonna a (mondjuk) Magyar Állami Egyetem néven és minden megoldódna.

A magyar felsőoktatási integráció-történetben egyetlen esetre emlékszem, amikor vezetői struktúra mellett érdemi változás történt, ez a Szolnoki Főiskola esete a mezőtúri képzőhellyel. Ez sem az integrációval együtt szűnt meg, hanem évekkel később, de megszűnt.

A felsőoktatási rendszer legfontosabb kérdése szerint pontosan az, hogy mely településeken és milyen képzések folynak, nem pedig az, hogy mindezt milyen intézménynév alatt teszik a felsőoktatás szereplői.

A lemorzsolódás mértékét nem ismerjük.

Nem csak azért nem, mert azt sem tisztáztuk, hogy ki morzsolódik le. Erre még vélhetőleg egyszerű a válasz: aki záróvizsga letétele nélkül abbahagyja tanulmányait.

Erre vonatkozóan akkor lennének adataink, amennyiben a FIR (a felsőoktatási információs rendszer) - amelynek feladata, hogy minden a felsőoktatásban tanulmányokat folytató hallgatóról tárolja, hogy ki ő, milyen képzésen tanul, hogyan került oda, hogyan fejezte be azt stb. - teljesen fel lenne töltve adatokkal és elkezdhetnénk ezeket elemezni. Ez azonban nincs így, nincsen teljesen feltöltve.

Honnan veszik mégis a lemorzsolódási arány adatait? Nem tudom, egyet tudok elképzelni. A felvett és a végzett hallgatók adatainak összevetéséből.

Aki ismeri a felsőoktatást, az tudja, hogy más az 1990-es évek közepén is jellemző volt az a hallgatói magatartás, hogy a végleges elbocsátás veszélyét kivédendő a hallgató ismét jelentkezett ugyanarra a képzésre. Tekintettel, hogy a (mondjuk) két évvel korábbi eredményét figyelembe lehetett venni, ennek alapján újra felvették és folytatta ott, ahol abbahagyatták vele. Ma is ugyanez a helyzet. A felvett hallgató ismét felvételizik, akár újra fel is veszik ugyanarra a képzésre, csak ezúttal államilag támogatott képzésre, míg korábban önfinanszírozó volt a képzése. Esetleg felvételizik a hallgató egy képzésre, fel is veszik, de végül nem iratkozik be, mert mégsem testszik, mert külföldre ment stb.

Ilyen és hasonló esetek torzítják a felvett és végzett hallgatók adatainak összevetését.

Miként torzítaná a "hány hallgató tanul a felsőoktatásban?" kérdés vizsgálatát, ha csak a felvett hallgatók számából indulnánk ki.

Fel kell tenni a kérdést, egyáltalán mit várunk el a felsőoktatástól, mit csináljon? Mi a feladata?

Amennyiben ezzel nem vagyunk tisztában, akkor nem tudunk érdemben párbeszédet folytatni a magyar felsőoktatásról, nem tudjuk megtervezni a magyar felsőoktatás rendszerét, feladatainak finanszírozását.

A kérdésre szerintem a következő a válasz:

A magyar felsőoktatás feladata

1. a felsőfokú oktatás ellátása, ennek keretében a munkaerőpiac igényeinek megfelelő tudású és képességű (tanulási, együttműködési, vezetési stb.) szakemberek illetve a tudományos életre képezhető, abban tevékenykedni képes szakemberek képzése Magyarország, a magyar nemzet és a Világ számára.
2. alap-, alkalmazott és kísérleti kutatási feladatok ellátása,
3. tevékenységéhez kapcsolódóan közoktatási, közgyűjteményi, egészségügyi feladatok ellátása
4. társadalompolitikai feladatok ellátása, ennek keretében „értelmes emberfők” képzése valamint a helyi (települési, kistérségi) értelmiségi réteg biztosítása, képzése

Az első pont kapcsán vélhetőleg nincsen vita. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a pont végén szereplő célcsoportokat nem véletlenül emeltem ki. A felsőoktatás feladata nem csak a Magyarország számára képezni. A tudományos utánpótlást így is- úgy is a Világ számára képezzük. Nagy kérdés a határon túli magyarság számára történő felsőfokú képzés megvalósítása kapcsán az itthon vagy otthon kérdése. Itthon Magyarországon, ahol itt maradhat vagy otthon, a szülőföldön, és akkor ott marad. Ennél a kérdésnél szerintem a szakmai és pénzügyi lehetőségek alapján kell a képzéseket szétválasztani.

A kutatási feladatokhoz kapcsolódva elkerülhetetlen lesz a kérdés, hogy minden képzőhelyen feladat-e ez, milyen szinten feladat illetve az, hogy milyen kapcsolata van a felsőoktatásnak a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti hálózatával.

A felsőoktatási képzés és kutatás nem tudja nélkülözni sem a közoktatási feladatok (lásd pedagógus-képzés), sem a közgyűjteményi feladatok (lásd például muzeológusok, régészek, könyvtárosok képzése), sem az egészségügyi feladatok (lásd például orvos-képzés) ellátását. Vannak olyan feladatok is, amelyek a felsőoktatásra "ragadtak". Ilyen például az ELTE Füvészkert működtetése. Mindemellett ezek a feladatok már a társadalompolitikai feladatok körébe is tartoznak, hiszen van település, ahol az egyetlen könyvtár a felsőoktatás keretében működik.

A felsőotkatás feladatai kapcsán a legnagyobb kérdés a társadalompolitikai feladatok ellátásának szükségessége. Amennyiben ez a feladat valóban megvan (szerintem megvan!), akkor a felsőoktatás (képzőhelyekből álló) hálózatának csökkentése csak társadalompolitikai döntés alapján lehetséges, nem pedig szimpla felsőoktatás-politikai döntés alapján.

Többen mondták már, hogy a felsőoktatás olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá.

Szerintem akik értenek is hozzá, azok sem egy nyelvet beszélnek. Sőt, akik azt gondolják, értenek hozzá, azok sem egy nyelvet beszélnek. És nem igaz a fenti állítás.

Mindenki egyetért azzal, hogy a felsőoktatást át kell alakítani. Van, aki azt mondja, legfeljebb két évünk van rá. Aki ért valamennyire a felsőoktatáshoz az tudja, ez a két év gyakorlatilag néhány hónapot jelent.

Amennyiben 2015 őszén egy megújult felsőoktatási rendszerrel akarjuk indítani a tanévet, akkor ideális esetben 2013 őszén közölni kellene a felsőoktatásba bejutni szándékozókkal, hogy mire készüljenek. Ám legyen, nagyon kell a reform, sietősen csináljuk, közöljük velük a felvételi tájékoztatóban – az utóbbi évekhez képest ez is korábbi időpont lenne -, tehát a szerkesztés kezdetekor 2014 szeptemberében ismerni kell a rendszer minden elemét. Amennyiben a szakokat is átalakítjuk, és hiszünk az akkreditáció szükségességében, akkor 2014 elején el kell indítani a szakindítási eljárásokat, tehát 2013 őszén ismerni kell a követelményeket.

Írhatnám, hogy qed, hiszen ezt állítottam (na igen, néha előbukkan a természettudományosnak besorolt szakképzettségem).

Azt gondolom tehát, hogy itt ideje annak, hogy minél többen kifejtsük véleményünket, és bizonyos kérdésekről közösen gondolkodjunk. (Nem tagadom a megszólalásomat erősen indukálta az ELTE PPK rendezvénye és az ott elhangzottak.)

Jogosan lehet feltenni a kérdés: hogy jövök pont én hozzá? Remélem értek a felsőoktatáshoz. A felsőoktatási múltamat – mint oly’ sokan – én is a hallgatói önkormányzatban kezdtem (fél év Hallgatói Iroda vezetés, egy év ELTE TTK HÖK elnök). A folytatásra az ELTE Rektori Hivatalában (1997-2005) került sor, ahol az oktatási-tudományos kérdésekkel foglalkozó szervezeti egységet vezettem (mellékesen jegyzem meg: közvetlen főnököm Klinghammer István volt). Ezt követte a közigazgatás az oktatási tárcánál a végrehajtási rendeleteket fogalmaztam, majd a felsőoktatási intézmények nyilvántartásával foglalkozó szervezet vezetője lettem. 2007-től elvállaltam az újonnan létrejött Oktatási Hivatal vezetését, ezen belül azonban elsődlegesen továbbra is a felsőoktatási kérdésekkel foglalkoztam. 2010 ősze óta egy magán fenntartású intézmény oktatásszervezését és igazgatását irányítom. Mindemellett 1994 és 2006 között tanítottam az ELTE-n, hol óraadóként, hol tanársegédként.

A fenti rövid önéletrajzból látszik, hogy volt - bár nem döntő - szerepem abban, milyen lett a magyar felsőoktatás. Ezt én nem tagadom ma sem, később sem.

Állítom: nincs birtokomban a bölcsek köve. Azonban én - valószínűleg másokkal ellentétben - több szempontból is láttam a magyar felsőoktatást.

Bejegyzéseim célja tehát a vita gerjesztése, néhány elképzelés ismertetése. Örömmel veszek minden észrevételt, hozzáfűzést ami a témához szól. beszélgessünk, vitatkozzunk. A veszekedést hagyjuk másra.

Blog-sorozatom elemei négy rovatba csoportosulnak:

a)      tévhitek és tévedések a felsőoktatásról (Tévhitek)

b)      tények amiket figyelembe kell venni (Tények)

c)      egy elképzelés ismertetése (Vizió)

d)     fogalmak, amik nem maguktól értendőek (Fogalomtár)

Lássunk neki.